Tizenötödikre

A félreértések elkerülése véget mondom: Peter Manley a kedvenc játékosom. Azóta, mióta legelőször láttam őt játszani és úgy egyáltalán legelőször láttam dartsot a tv-ben. Ma azonban nem ő, sokkal inkább egy nála évtizedekkel fiatalabb gyerek, egy bizonyos Adrian Lewis volt a darts világ középpontjában. Hogy miért? Semmi más oka nincs, minthogy le tudta győzni a profi dartsozók valaha volt legnagyobb játékosát, akit nem mellesleg a mai napig a legjobbnak tartanak. Tette mindezt úgy, hogy e találkozójuk előtt már tizennégyszer megmérkőztek egymással tévés kamerák "szeme láttára", azonban ebből egyetlen egy mérkőzést sem sikerült megnyernie. Ezen a napon viszont nem csak hogy győzött, hanem egy remek játékot bemutató Phil Taylort vert meg. Szerintem aki Phil Taylorral versenyez, annak a saját hite a legnagyobb ellenfele. Lehet, hogy nem ez az év legfontosabb versenye (World Grand Prix), de ott kellett lenni és meg kellett mutatni, hogy "Igen, képes vagyok legyőzni őt annak ellenére is, hogy még soha életemben nem sikerült, és sorozatban tizennégy találkozót vesztettem ellene". Na ez a nagy dolog. Úgy gondolom, hogy egy Taylor kvalitású játékos ellen már kötelezően a meccs elejétől kezdve extázisban kell játszani ahhoz, hogy az embernek bármi esélye legyen. Lewis megtette, ő jutott a döntőbe, mert elhitte, hogy odajuthat, mert egymaga dobott tizenhat darab 180-ast, mert nem adta fel 2-4-nél, mert nem adta fel 4-4 0-2-nél. Ha valami, akkor ez egy igazán nagy sportteljesítmény.